Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


1. Fejezet

2014.01.24

 1, Fejezet


 
3. Világháború… Manapság már mindenkinek ez a kedvenc témája… Unalmas. Hogy ez lehet, hogy így lesz… Meg hogy akkor meneküljünk el… Ilyenkor az embereket legszívesebben felpofoznám, hogy térjenek már észhez! A te hazád védd meg! Ne pedig panaszkodjál. Mondjuk könnyű mondani ezt egy olyan embernek, aki még nem látott igazán közeli halált. Apám… Hiányzik. Túllépni dolgokon nem mindig egyszerű főleg akkor nem, ha a tulajdon Apukádról van szó. Anyámat már eltemettem. Bár motoszkál bennem egy érzés, ami azt susogja: „Ne add fel!” Köszi… Mit ne mondjak egy átlagos 16 éves tinédzser nem így töltené a napjait… Mármint ezt írták a 21. századi könyvek… Buli, szórakozás, pasizás, szerelem és minden egyéb van azokba a könyvekbe, amiket én is csak a könyvek által éreztem meg. Nem értem mi jó a szerelembe. Mert, hogy mindenki ezt hajtogatja: „Majd átéled te is!” Vagy. „Nyugi semmi baj neked is lesz, majd ha eljön az idő…” Oké… De mikor? Amikor a háború közepében meghalok vagy akkor, amikor éppen lelövik az egyik közeli ismerősömet? Nem… ilyen a háború. Mostanság már abból áll a szórakozás, ha sikerül venned egy csokoládét… múlt századokban ez olyan volt, mint a levegő egyből meg kaphattad… Vicces… Életemben 2 – szer ettem csokit, egyszer mert 1 hónapig spóroltam rá. Máskor – még 6 éves koromba. – amikor apu hozott. Az előző előtti mondatomhoz hozzátéve. Nem vagyunk szegények. Anyukám egyfolytába kapja a segélyeket vagy 80 ezer forintot egy hónapba így valahogy kihúzzuk. Jó lehet, hogy a felsőbb osztály szemében hangyák vagyunk, de még mindig van tető a fejünk felett és ruhánk meg ételünk. Valakinek ebből egy sem adatott meg. Ami a vicces, hogy őt (őket) is besorozzák. Minden élő embert besoroznak. Kezdek kételkedni abban, hogy ez a világ normális-e… Versengés… Nem elég a közelgő háború az emberek egymással vitatkoznak azon, hogy: Hogy éljék túl… Vicces… Nem elég hogy lehet, hogy a háborúba kell harcolni a többi emberrel ők már most – mellesleg a saját nemzetjük egy tagjával. – versengenek. Ilyen az emberiség. Nem mondom, hogy kivétel vagyok, hiszen én is szoktam veszekedni. Nem is keveset…
Reggel kikeltem az ágyamból. Nem volt nagy lakásunk, de legalább elfértünk benne. Felvettem egy csőnadrágot, feketét egy XL- es fehér pólót (Nem… Nem voltam ekkora… Kétszer belefértem, de ez volt az előírás…) rá az egyen mellényt. Terepszínű vagy, ahogy mondani szokás: Liba fos színű. Amikor ezt a mellényt felveszem már egyből az az érzés keringet hogy: Nem akarok háborúba menni! Ha elszöknék, egyből megtalálnak. És nem viccelek. 70- en voltunk a kiképző tábor elején… Most 41-en vagyunk. Tudom… Szép kis létszám csökkenés. 
Felvettem a fekete csizmámat, ami a térdem aljáig ért. Összefogtam vállam aláérő szőkésbarna hajam, ami mellesleg szög egyenes volt. Belenéztem a tükörbe ami jobb oldalt már egy kicsit berepedezett és élénk kék szemeimmel találtam magam szembe. Valahogy annyira kékek… A kis szekrények láttam egy bőr karkötőt. Mit ne mondjak majdnem elsírtam magam mert apué volt. Föltűrtem a jobb vállamon lévő kábé könyökig érő póló ujjat és rákötöttem a vállamra a bőr karkötőt. Viccesen nézett ki még is valahogy úgy éreztem mintha feltöltődnék energiával. Be akartam menni Anyu szobájába megnézni hogy van de pofára estem valamiben vagy inkább valakiben.
-     Aú… - dörzsöltem meg a sajgó orromat. Bence nagy nehezen kinyitotta a szemét…
-     Na… Ilyen késő van hogy még belém is rúgsz? – dörzsölte meg a szemét mindenegyes szó után. Hogy őszinte legyek nem tudtam mennyi az idő csak úgy reflexből keltem fel. Ránéztem a sarokban porosodó nagy órára ami hangos kattanásokkal jelezte minden egyes másodperc elteltét. 6 óra 17 percet mutatott.
-     Nem bocsi nem vettelek észre. Egyenesedtem fel.
-     Kösz… Szóval… Te belém rúgsz azért mert nem vettél észre? – kérdezte mosolyogva. Olyan kómás volt hogy azt hittem az utolsó szó után bealszik.
-     Bence! – vettem hangosabbra a hangom.
-     Nem én voltam! – kiáltotta. Én meg égbe szaladó szemöldökkel néztem rá hogy mégis miket hadovál…
-     Minden Oké?
-     Igen… Mikorra kell menned? – kérdezte tőlem halál komolyan.
-     Ő… 7-re. Neked? – kérdeztem. Akkor megpróbálom nektek elmesélni nektek a kiképző tábort hogy legyen valami fogalmatok róla hogy kb. hogy nézett ki… 
Kezdjük az elején a 18 év alatti emberek voltak ebbe a fajtába. három nagy csoportra voltunk osztva:
1.         csoport: 6- 10 éves korig… (kölykök)
2.         csoport: 11- 15 éves korig… (majmok)
3.         csoport: 16- 18 éves korig… (nyomás 50 fekvő!)
Mit ne mondjak végre édes álmaim valóra váltak és bekerültem a „nyomás 50 fekvő” csoportba… Igen! A kiképző tábor rémálom… Csak hétvégén jöhetünk haza és ami a legrosszabb hogy a kajáról (mert azt a valamit amit kapunk már meg sem merem említeni ehető ételként) nem tudod megmondani hogy ez most a leves- e vagy a rántott hús… Szóval… Értitek… 
Anyuhoz olyankor amikor elmegyünk a szomszéd jön át. Ő vigyázz rá meg minden. A legjobb az egészben az hogy most kerültem át a felsőbb évesekhez ahol mindenki kretén. Tehát életem legszebb éve lesz. Főleg hogy mindenki azt rebesgeti hogy még a következő hónapba kitör a háború és hogy már az Egyesült Államok és Oroszország már készülődik így egy olyan kis ország mint ez sem szunyálhat. Minden este csak egyetlen egy dolog jár az eszembe…
„Nem akarok meghalni!”
 
 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.