Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


2. Fejezet

2014.01.24

 2. Fejezet

 

-               Nekem is! – mosolyodott el halványan. Majd tüsszentett egyet. Jaj… Mond, hogy nem fázott meg attól, hogy a földön aludt.

-     Jól vagy? – kérdeztem tőle. Az arca azonban sugárzott. Bár látszott az orrán hogy az előző tüsszentés kitett, magáért mert egy kicsit bepirosodott azonban a szemeiből egyből tudtam, hogy nem beteg. Hála Istennek.

-     Persze! – nevetett. – Annyira szeretem azt benned, hogy ha tüsszentek már azt hiszed, hogy 40 fokos lázam van.

-     Jaj… - forgattam meg a szemeim. – Ne legyél kegyetlen amiatt, hogy aggódok miattad!

-     Na, megyek, felöltözök és megfürdök, mert el kell érnünk a 6:45- korinduló vonatot. – fölkaptam a fejem. Most jöttem rá hogy mit mondott az öcsém.

-     Siess! – néztem rá ellentmondást nem tűrő hangon.

-     Oké… - emelte a magasba két kezét. – Esküszöm, nem ijedek meg ennyire Áron századostól! – eleresztettem egy kis mosolyt, (amit persze megengedhet magának az ember) fölálltam és komótosan elsétáltam Anyuhoz. Nem akartam egyedül hagyni… Mert ugye bár a szomszéd neki nem nagy társaság. Mikor az ajtó elé értem, a nagy barna korhadt ajtó elé, megfogtam a kilincset, ami eléggé hideg volt a kezem számára és szép lassan lenyomtam, amíg meg nem hallottam a bűvös kattanást. Kinyílt az ajtó. Mit az évtizedek folyamán már sokszor. És megint olyan kipirult és remélő arccal léptembe. Anyukám feküdt az ágyon és aludt. Megtettem az első lépést be azonban a padló nem engedte, hogy hangtalanul tegyem meg ezt. Megnyikkant. Kellemetlen érzés fogta magába a mellkasom. Nem tudom mi volt ez. De nem volt szívem fölkelteni anyát. Azonban a padló minden tervemet megakadályozva mikor ráraktam a súlyom a lábamra az nyikkant még egyet-, kettőt és elhalkult. Mintha tudta volna, hogy Anya erre a pár nyikorgásra is fölébred. Sajnálatos módon igaza volt a padlónak. (Oké… ne higgyetek elmebetegnek.) De Anyu elébredt. Kinyitotta a szemét és előbújtak halvány, de még mindig csodás, barna szemei. Hosszú szőke tincsei pedig kócosan, de még mindig gyönyörűen a vállára omlottak. És ilyenkor kezdem azt érezni, hogy kár hogy… Értitek…

Odasétáltam hozzá és leültem mellé. Vagyis arra a székre, ami az ágya mellett volt. Megfogtam a kezét ami melegséget árasztott magából és enyhén rezgett. Rám nézett.

-     Te vagy az Gergő? – kérdezte tőlem… Tőlem… Éreztem, hogy valami lecsorog szép lassan az arcomon, vizes csíkot húzva maga után. Gyorsan letöröltem a könnyet a másik kezemmel és halk susogásba kezdtem.

-     Igen én vagyok drágám. – mondtam és minden szó után egy- egy könnycsepp gurult végig az arcomon. Nem hiszem el hogy ezt mondtam.Elengedte a kezem és végig simította az arcomat.

-     Eltelt 10 év te meg semmit sem változtál. – A könnyeim már megállíthatatlanul folytak.Anya miért csinálod ezt velem???

-     Te sem panaszkodhatsz. Csak gyönyörűbb lettél. – elnevette magát. Nagyon- nagyon régen hallottam utoljára nevetni. Gondolom a döbbenet ki is ült az arcomra.

-     Mi a baj? – kérdezte Anya. Én meg fölpattantam. Ezt a jelet a padló is jelezte és Anyának a szeméből eltűnt a csillogás. Nem bírtam tovább Apát játszani.

-     Elmentem Bencével a háromnegyed hetes vonattal. Azzal a választ nem várva kivágtattam az a szobából és becsaptam magam mögött az ajtót. Vettem két mély levegőt és letöröltem a könnyeim. Bence nem láthat így összetörve… Elindultam a konyha irányába ahol megtaláltam Bencét. Éppen evett. Vajas pirítóst mit minden áldott reggel.

-     Nem akarsz már változtatni a menüdön? – kérdeztem tőle mosolyogva. Válaszul felemelte a fejét és mivel tele volt a szája csak egy fej rázást kaptam válaszul. Szóval nem. Értem. Oda sétáltam az asztalhoz ahol nagy meglepetésemre csinált nekem is pirítóst. Méghozzá meg is vajazta mellé pedig kamillateát. Hízelgő…

-     Mit szeretnél? – néztem rá egy fél mosollyal a képemen. Bevágta a „semmit sem értek” című fejet.

-     Én? – mondta teli szájjal ami valahogy így hangzott: „Énö?” Mit sem kell mondanom elröhögtem magam.

-     Igen. – hogy érthető legyek még a fejemmel is bólogattam hozzá. Szegényt néha úgy kezelem mint valami értelmi fogyatékost…

-     Semmit.

-     Csak… - már kezdtem tényleg hinni neki olyan ártatlan fejet vágott.

-     Tudnál adni 1000 Ft-ot? – olyan nagyra nyitottam ki a szemeimet hogy már kezdtem azt hinni kifognak esni.

-     Tessék? Azt hiszem félre értettem. – próbáltam elhitetni magammal hogy tényleg félre hallottam.

-     Tudnál adni 1000 Ft-ot? – mondta lehajtott fejjel. – Tartozok az egyik barátomnak mert előző héten kisegített. Mert majdnem éhen haltam. – Mi van? De hisz kapott 3000 Ft-ot…- Meg akartam kóstolni Hétfőn a kaviárt…

-     Ezt ugye nem mondod komolyan… De hisz az 2500 Ft! – vettem hangosabbra a hangom azonban láttam hogy nagyon hülyeségnek tartotta amit csinált és hogy bánta. Kezével már a térdét markolászta. – Tessék. Vettem elő a gatyámból egy ezrest. – De ne csinálj többet ilyet jó? – fölemelte a fejét. És bólintott.

-     Persze! És köszönöm.

-     És legalább finom volt? – leheltem ki magamból a mondatot. És persze azzal a lendülettel ültem le a székre.

 

-     Szavakkal nem tudom kifejezni… Bár nem éri meg az árát. – mosolyodott el. Beleharaptam a pirítósba. Örülök neki hogy legalább ízlett neki. Eggyel több a listán amit majd ha egyszer sok pénzem lesz megkóstolok. 
Miután befejeztük a reggelit kezdetét vette a rohanás. 15 percünk volt elérni a vonatot és maga a vonatállomás 10 percre van tőlünk. Gyorsan mind a ketten beraktuk a mosogatóba a tányérokat és rohantunk a táskáinkhoz megnézni hogy minden meg van-e.  Miután letudtuk magunkba hogy minden meg van. Gyorsan felvettük a cipőnket. Amíg Bence húzta addig én a kulcsos szekrényhez rohantam kivettem belőle a kapu és az ajtókulcsot. Fölvettünk egy esőkabátot. Mert esett az eső és kiléptünk az ajtón…

 

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.