Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


3. Fejezet

2014.01.24

3, Fejezet

 

Ha most azt mondanám, hogy küszöb túloldalán a Niagara vízesés alá kerültünk nem túloznék. Csak úgy szakadt az eső. Esett, esett és esett. De ha nem akarok költői lenni, akkor. Szakadt, szakadt és ömlött. Kiléptünk az ajtón és megfordultam, bezártam magunk mögött az ajtót. Mikor megint visszafordultam már nem láttam magam mellett, mivel már a kapunál várt. Odarohantam hozzá.

-     Bence…- kezdtem elég hangosan. – Megtennéd, hogy megvárnál?

-     Persze. – mondta röviden nekem pedig ez pont elég volt visszajelzésnek. Mikor kinyitottam a kaput sosem gondoltam volna, hogy ekkora káosz lesz… Gyorsan megfordultam és bezártam, közben abba reménykedve hogy az én édes- drága öcsém megvárt. Visszafordultam és ott állt és várt közbe pedig ide- oda kapkodta a fejét és megnézet, minden menekülő embert. – Te… Ezek mi elől vagy inkább ki elől menekülnek? – kérdezte tőlem komolyan. Láttam benne a félelmet. Félt. Attól félt, amitől én. Hogy itt most lövöldöznek…

Ekkor elcsattant az első lövés, amit hallottunk. A nők mind együtt sikítottak fel. Majdnem én is közéjük tartoztam hisz olyan hirtelenül jött és akkorát szólt, hogy nem csoda hogy nem kaptam szívrohamot.

-     Bence… - néztem öcsémre, aki még nem is tartott puskát a kezébe, sőt még lőni se hallott senkit. – Minden oké? – felém fordult mosolyogva.

-     Egyszer úgyis meg kell szoknom nem?

-     De…- engedtem el egy fél mosolyt. El sem hiszem, hogy 8 éves… Jó- jó hamarosan 9… De hogy ilyeneket kelljen átélnie az egyszerűen… Elképzelhetetlen. Na, szóval… Visszatérve a történtekhez elindultunk az utcán elég nagy léptekkel. Nekem két okom volt rá.
1.    Hogy elérjük a valószínűleg az utolsó vonatot a héten… (Mivel lövöldözés van álltalába ez az utolsó. Kiskoromba 9 évesen sokszor volt ilyen.)
2.    Hogy nehogy lelőjenek minket. Mikor kiértünk az utcából eléggé meglepett a látvány egy ház égett és leadtak vagy 5 lövést. Valamilyen nyelven ordibáltak is, de nem értettem. Egy nő felsikított majd lelőtték. Igazán messziről. Hogy onnan fejen találjon egy nőt nincsen meg 1% esély sem. Mesterlövész… Ez az egy magyarázat van a történtekre. Hiszen ki a jó fene tudna 700 m– ről eltalálni valakit?! Ha igaz a feltevésem menekülnünk kell. Féltem. Mivel arra kell menni a vonathoz… ja és hogy miért akarok a vonattal elmenni a szörnyű kiképzőtáborba? Az öcsémet biztonságba szeretném tudni. Mivel az, az ország legbiztonságosabb helye. Kerülőúttal kell elmenni… De a legközelebbi kerülőút…

-     Bence! – kiabáltam rá az öcsémre. Nem fordult meg. – Bence! – ismételtem meg az előbbi szócskát csak már maximális hangerőn. Odasétáltam hozzá. Megfogtam a vállát és magam felé fordítottam. – Bence mennünk kell!

-     Tudom. – mondta és végig gurult egy könnycsepp az arcán. – Én… én nem akarok meghalni! – mondta és már zokogott.

-     Tudom! Én se! Ezért kell elérnünk a vonatot. – bólintott. Oké…  

-     Figyelj, Bence tudom, hogy nem illik, de keresztbe kell futnunk a temetőn… - mondtam elgondolkodva… Ő meg nevetett. Helyesbítek ő már nevetett. J

-     Tudod, hogy mindig is ki akartam próbálni.

-     Nem… Eddig ezt nem tudtam. – Rápillantottam az órámra, ami 6: 37 percet mutatott. 8 percünk van… Hát hajrá! – Bence át tudunk vágtatni a temetőn utána a 11-esen majd végig a pályaudvaron 8 perc alatt?

-     Hmm… Meglehet! – mondta gondolkodva. Majd fogta magát és elfutott. Hé!!! – Ki ér oda előbb? – ordított vissza. Na, tudod, mikor hagylak győzni! Utána eredtem. Végig futottunk a temetőn. Majd mind két kerítésen, ami az utunkban állt átmásztunk. Mire a vonathoz értem már el is felejtettem, hogy 8 percünk volt. 5 perc alatt odaértünk… Bence győzött. -.- 

Mikor felmásztunk a vonat kemény 3 lépcsőfokán azt hittem kiköpöm a tüdőm. Ebbe az volt a legjobb hogy Bence nyert és mivel ő előttem futott vagy 6 méterrel és tartotta így neki biztosan fárasztóbb volt.

-     Há! Nyertem. – mondta fölényesen és azzal a lendülettel levágódott egy üres helyre. Pontosabban az ablak mellé. Hé! Mivel mindenkinek vannak szokásai nekünk is vannak. Méghozzá: Mindenki szeret az ablak mellé ülni. De én igazán találékony ember vagyok így levágódtam az előtte lévő székre ugyan úgy az ablak mellé. Mivel a fél szerelvény üres volt. A vonat a legócskább volt mindközül… Csak 600 km/h –val tudott menni. Így 5 percet utaztunk. Szörnyű… a legmenőbb vonat… hú… Annál jobb nincs is! 1000 km/h óra a max. sebessége. Kár hogy csak a felsőbbrendűek utazhattak. Néztem ki az ablakon. A város központja lángokban és egyre több ember jelenik meg a peronon. Egyre több ember a vonaton. Anyukámmal ott marad a szomszéd. Bár igaz mindig csak a „szomszédnak” hívom igazából Anyukám húga, de azt mondta senkinek sem mondjam el. Így ígéretemhez híven az öcsém se tudja, szegényt néha sajnálom, hogy semmit sem tud vagy mindent felületesen.

-     Bence? – néztem rá mosolyogva. – Jól vagy? Mármint… Tudod, amit láttál…

-     Igen. – mosolyodott el halványan majd rákönyökölt az ablakpárkányra.

-     Kérem tisztelt utasainkat, hogy biztonsági öveiket csatolják be! – mondta egy igazán monoton hang. – Kérem…

-     Jegyeket vagy bérleteket felmutatni! – mondta az ellenőr én meg megfogtam a táskámat és az ölembe vettem és kinyitottam az első zsebét és kotorásztam benne egy darabig, de sikeresen nem hagytam el így nagy örömömbe, hogy megvan, felmutattam az ellenőrnek. Bólintott majd Bencéjét is megnézte, aki a jelek szerint, (ölébe volt a táska) ugyan ezt tette. Mikor elment az ellenőr, sikeresen becsatoltuk a biztonsági öveket, így ahogy a nő mondaná.  

 „Biztonságosabbá tettük az utazást.”

 

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.