Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


4. Fejezet

2014.01.28

 4, Fejezet

 

Ha azt mondanám, hogy a vonatot olyan sokan voltak, hogy szinte levegőt sem kaptam higgyétek el, nem sokkal túloznék. 
Miután a megállónknál kitolakodtunk az ajtón fáradtan néztem körbe, majd megakadt a szemem Bencén.

- Jól vagy? – néztem rá megértően. – Tudom, hogy sokkolt a látvány, de ne aggódj Anyunak semmi baja nem lesz, hiszen ott van Gréta. – Gréta… Csak hogy nehogy félre értsétek a dolgokat a „szomszéd” vagyis a nagynénénk.

- Ja… mintha Gréta annyira megtudná, védeni… - mondta Bence szánakozva. – Ide Apu kéne csak nem hajlandó haza jönni. –folytatta egy fintorral az arcán. Azt hittem abba a pillanatba elordítom magam, hogy: „Fogd már föl, hogy Apu nem jön vissza többet.” De rájöttem, hogy totálisan felesleges ilyet mondani, mert egy, nem tudja, hogy Apu halott, kettő, meg nem elég nagy ehhez, hogy megértse. Az egy dolog hogy igazán értelmes, de melyik kis gyerek lenne képes fölfogni azt, hogy az Édesapja, a példaképe meghalt?

- Nyugodj meg… - mondtam egy nagy sóhaj kíséretében. – Ha akkora baj lesz, maximum felszállnak egy vonatra nem? – vakartam meg a tarkómat mosolyogva. Bár ebben még én magam se voltam biztos.

- De. – adott végre nekem igazat az én kicsi öcsim. – Viszont menjünk, mert elkésünk és abba semmi jó nem lesz. – Igaza van most, elképzeltem, hogy Péter ezredes mélyen, nagyon mélyen belenéz a szemembe, majd ezek után leordítja a fejem, hogy: „Mi a francot képzelsz magadról kislányom ez nem egy kocsma ahova bármikor, a mikor kedved tartja, besétálhatsz, ez egy iskola, fogd föl!” Nekem ezekből a mondatokból az jön le, hogy ha még egyszer kések, lefejez… Mivel ehhez semmi kedvem se volt ezért elindultam a peronról le az utca felé ahol az iskola volt, azonban Bence nem jött velem.

- Bence! – kiáltottam magam mögé, de nem jött válasz. – Bence, mit csinálsz? – fordultam, meg amikor megláttam az égen azt a rengeteg repülőt, ami még a napot is eltakarta, volt vagy száz darab. Én is elkezdtem bámulni, ilyet se gyakran lát az ember. Egy csomó fekete volt, azonban ha az ember jól megfigyelte őket akadtak köztük pirosak is. Mikor már elég messze voltak akkor kaptam észbe, ha ezt folytatjuk, akkor elkésünk. Odasétáltam az öcsémhez és elé álltam. – Gyere, van tizenöt percünk beérni és átöltözni. – erre egy bólintást kaptam válaszul. Gyorsan magára vette a hátizsákját és nagy léptekkel elindultunk az Iskolához.
Mikor odaértünk gyorsan beléptem a kapunk. Egy ellenőr lépett szokás szerint hozzánk.

- Mutassátok a beléptetőtöket. – szólalt meg érzelemmentes hangon. Leraktam a táskám és előkotortam a beléptető igazolványom. Mire én előkerestem az öcsém már felmutatta és vissza is rakta a táskájába. Odaadtam az igazolványom az ellenőrnek, aki egyszer a képre máskor pedig rám nézett. – Biztos, hogy ez te vagy? – vont kérdőre. Hát igen… egy évvel ezelőtt még máshogy néztem ki. Ebbe csak az a vicces hogy ezt minden héten megcsinálják. Bólintottam. – Hát… Elhiszem. Végül is a képen csak a hajad más. – Haha… köszi, nem tehetek róla, hogy vállig levágták és pici homlok fölé érő fufrut hagytak. – Mehettek. – visszaraktam az igazolványom a helyére és felvettem a táskám, Bence is így tett. Elindultuk be a kapunk. Hogy legyen valami fogalmad arról, hogy hogyan nézett ki az épület, elmondom. Mire a kaputól a bejáratig sétáltál kényelmes tempóba az öt perc volt. Az egész épületet úgy képzeljétek el, hogy ötszáz gyereket szállásol, el ehhez tartozik két ebédlő, száz fürdő + egy jó pár tanterem. Könyvtár, irattár és egy szabadtéri lőtér meg három hatalmas tornaterem, plusz egy futópálya. Akár hiszed, akár nem, én sem ismerek még mindent, de sajnos egy pár tantermet, túlságosan is jól.

Mire a bejárathoz értünk volt tizenöt percünk, azaz 6 óra 45 percet mutatott az órám. Beléptünk az ajtón és a szokásos mogorva biztonsági őrök mellett elhaladva elértünk egy T alakban elváló folyosóra. Jobbra a fiúk kollégiuma volt balra a lányoké, itt egy egész teljes hétre el kell válnom az öcsémtől. Mert nem vagyok fiú és nem vagyok 8 éves, azaz kölyök. Öcsém felé fordultam.

- Na, akkor, szia, Bence. – öleltem meg. – Nehogy nekem bajba keveredj! És vigyázz magadra. – nyomtam egy puszit a feje tetejére.

- Jó-jó… - pirult el halványan, azonban mire jól kinevethettem volna, azért amiért ilyen édes már el is indult a kollégiumába. Halk lépteit végig követtem, és amikor már nem hallottam követtem öcsém példáját és elindultam a lány kollégiumba. Amint beljebb értem a folyosón egyre nagyobb zaj szűrődött ki. Lánysikítások, nevetések meg úgy általában a beszélgetés. A folyosó végére érve egy ajtóval találtam magam szembe. Megfogtam a hideg kilincset és lenyomtam majd szépen ráérősen beléptem rajta és becsuktam magam mögött. Nyüzsgés volt nem tagadom. Volt pár lány, aki törölközővel a fején rohangált hajszárítót keresve, de akadt olyan is, aki most jött ki a fürdőből. Intettem egyet, mintha valaki köszönt is volna nekem, vagy egyáltalán rám figyelt volna és elindultam a szobákhoz vezető folyosón. Út közben egy lány nekem jött és majdnem fellökött, de azért még egy „bocs” –t sem ejtett ki a száján. Miért is?

Mikor a szobám ajtajához léptem elmondtam egy: „Könyörgöm Istenem, semmi rosszat nem tettem ellened, de mond, hogy elcserélték már a szobatársamat” Benyitottam és olyan látvány fogadott, ami még soha. Alexa egy sráccal smárolt még hozzá a lány kollégiumba! Ismétlem a lány kollégiumba! Undorító volt. De mit sem törődve ezzel becsuktam magam mögött az ajtót. Vagy inkább becsaptam, bár ez csak attól függ, kinek a szempontjából nézzük.

- Mond, nem tudsz kopogni? – kérdezte nyávogós hangon.

- Az én szobám is. – mondtam majd az ágyamhoz sétáltam, erre elém lépett. – Ha megbocsájtasz. – löktem kicsit arrább komor arccal.

- Ugye nem árulsz be? – kérdezte reménykedve. Elvigyorodtam, hogy őszinte legyek volt már rá példa.

- De első dolgom lesz. – közöltem fülig érő mosollyal a számon. Úgy nézett rám, mint aki kést fog a torkához. – Egy feltétel. Ha ez a bűzlő görény most azonnal elhagyja a szobámat. – céloztam az egy méterre mellettem elő „férfi” személyre. A srác egy pillanat alatt megfogta a liba fos színű mellényemet és fölemelt, úgy hogy a lábam még a földet se érte. A meglepettségem ki ült az arcomra. Nem hittem volna, hogy egy izomagy, viszont ölésre kész barna szinte már- már fekete szemei az én halovány kék ártatlan szemeimmel néztek szembe.

- Ádám! – kiáltott rá Alexa. – Engedd el! Akármilyen pofátlan volt még egy lány! – Megmentő szavaira elengedett. Majd kiviharzott a szobából becsapva maga után az ajtót. – Uram isten. – huppant le az ágyára. – Hogy te mekkora egy barom vagy. – mondta jelenlétemet félre téve. Ez a remek fogadtatást. Utálom, Alexát egyszerűen gyűlölöm. Egy nyomorult hete a szobatársam, de már az agyamra megy… hogy lehet azt az átkozott fürdőt két és fél óráig ostromolni azt nem tudom.  Ha ez nem lenne elég ez már a negyedik fiú, akit kiküldök a szobából.  Azaz arrogáns természete és az a gonosz vigyora, amit minden áldott nap magára vesz… Háá! Borzalmas!

 Leraktam az ágyra a táskámat és átvettem a csizmámat a tornacipőre, amit az épületbe kellett használnunk. Ki találjátok milyen színű? Igen, liba fos! Ez lesz mostantól a kedvenc színem.

Mellesleg Alexáról még annyit hogy az egész nyomorult épület egyik legmenőbb lánya. Nem mondom azt, hogy nyomi vagyok, de az ő menőségéhez képest az én „menőségem” semmi. De nem mondom, hogy zavar. Hadd élvezze a reflektorfényt, végül is ha egyfolytában minden mozdulatodat figyelik egy apró baki és az imidzsednek lőttek.  Kíváncsi leszek az ő bakijára.

Miután elkészültem elindultam ki a szobából a tornacsarnokba, hogy szokás szerint minden áldott Hétfőn elénekeljük a Himnuszt.


 
 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.