Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


11. Fejezet - Cím nélkül...

2014.01.18
 11. Fejezet
Cím nélkül...
 
Mit ne mondjak… Mi Lyonnal tökéletes futópárost alkotunk… a biztos… Miután beléptünk a Céh ajtaján senki sem vett észre minket. Vagyis inkább úgy mondanám, hogy senki sem akart észrevenni minket, mert mindenki el volt foglalva… Kedves…
Natsu & Gray egymást gyilkolták…
Kana ivott… Ahogy halottam éppen megpróbálja megdönteni a rekordját.
Gildarts nem volt jelen.
Mira a szokásos teendőit végezte.
Juvia… Azt hiszem fésülködött?
Erza Natsuékkal ordibált.
Happy és Lily Wendyékkel beszélgetett.  
A többieket pedig nem részletezem… Mester (hogy ki ne hagyjam a sorból) minket nézett mosolyogva majd intett egyet felém, vagy lehet, hogy Lyon felé… Ki tudja?
Amint intett egyet a Mester sorra fordultak felénk az emberek. Mi ne mondjak minél több ember fordult felém annál inkább vörösebb lettem. Lyon megfogta a kezem és kicsit szorított rajta.
-      Lucy!!!! – hallottam meg egy hangot. – Azt hittem már vissza sem jössz! Nem tudtuk mi bajod an és megijedtünk. Annyira rám ijesztettél, amikor elájultál! Soha többé ne merd ezt csinálni, jó? – hadarta Natsu. Majd átölelt. Nehogy félre értsétek a dolgot… Natsu olyan nekem, mint a testvérem bár nem tudom, hogy Lyon nem értette ezt félre.
-      Oké. – mosolyogtam.
-      Lu! – kiáltott Levi. Majd szapora léptekkel felém közeledett. – Úr Isten! Azt hittem, hogy soha sem gyógyulsz meg. – Hé! Azért nem illik ennyire lenézni engem bár az tény is való hogy eléggé beteg voltam.
-      De meggyógyultam. – mosolyogtam. Ránéztem Lyonra, újdonsült vőlegényemre, aki csak árasztotta magából a pozitív energiát. Nem tudom, mi járhat a fejébe, hogy ilyen nyugodt, de nekem is elmondhatná.
-      Na. – csapta össze a tenyerét a Mester. – Vágjunk is bele. Ti szeretnétek mondani vagy inkább én? – Szent Isten (Istenem mostanság túl sok meglepetés ér. Kérlek, bocsáss meg xD) Ugye nem akarja, hogy mindenki megtudja? Jó az egy dolog hogy egyszer biztos megtudták volna, de muszáj ezt pont most ez első napon? Egyre több és több ember nézett minket (bámult minket) hogy mi lehet az a nagy titok. Nem bírom a nyomást. Most még ez is idefigyel, aki eddig nem figyelt… pl. Kana vagy éppen Erza. – Na? Lyon mondod? Mert amint látom Lucy biztos nem tudná elmondani. – mosolygott ravaszul az öreg… hú… Mit tettem ellened Mester. Lyon mond azt, hogy nem mondod!
-      Igen elmondom.  –sóhajtott mosolyogva Lyon. Meghúztam az a pólóját erre ő rám mosolygott azzal a szándékkal, hogy megnyugtasson. Bevallom őszintén nem lettem nyugodtabb, de gondolom ezt ő is tudta. – Szóval… Akkor elmondom… - húzta az időd szándékosan Lyon. Mi hogy ő nem izgul? Ja persze… - Megkértem Lucy kezét. – Néma csend. Oké… Ez most nem tudom melyikünknek kellemetlenebb.
-      Gratuláloookkkkkk! – Futott oda elsőnek hozzám Mira utána egy századmásodperc elteltével Mira. Megtörték a csendet és ezzel mindenki feloldódott. Átöleltem Levit és ameddig ő beszélt hozzám észrevettem 2 embert, akik totál lesokkolódva álltak. Natsut és Grayt. Nem tudom miért, de én is szomorú lettem. Vajon miért nem örülnek. Elengedett Levi és a szemembe nézett, de addigra már kipirultan mosolyogva álltam ott. Majd sorra jöttek gratulálni az emberek…
 
Jesszus… Nem tudtam, hogy az ölelkezésbe a gratuláció megköszönésébe ellehet fáradni. Mondjuk nem is csodálkozom, hiszen többen vagyunk, mint 100. De hát akkor is… Leültem a padra. Miután láttam Grayen, hogy feloldódott sokkal boldogabb lettem éppen barackot nyomott Lyon fejére, aki röhögve visszaadta neki. Olyanok, mint két testvér… Testvérekhez visszatérve hol van Natsu?
Kimentem az ajtón, de valakibe beleütköztem.
-      Pont téged kerestelek. – mosolygott halványan Natsu. – Beszélni szeretnék veled. – mondta halál komolyan. Mi szerethetne? Talán nem szereti Lyont?
Ilyen gondolatok keringtek a fejemben. Néma csöndbe besétáltunk az erdőbe. Nem volt több az út, amit csendben tettünk, meg mint 10 perc, de én máris kellemetlenül kezdtem érezni magam. Pedig az erdő gyönyörű volt, mint mindig. Csendben haladtunk egymás mellett. Tudom, hogy elég sokszor mondom, hogy csendben, de már kezd az agyamra menni… a fák zöld lombjai között átszűrődött a fény, ami életet és erőt adott a növényeknek. A madarak halkan csicseregtek mintha valami háttér zene lenne.
-      Lucy… - szólalt meg Natsu miközben a talajt pásztázta, mint aki keresne ott valamit. – Nem rég jöttél vissza, de már megint el fogsz menni. – Ez most mi?
-      Tessék? – kérdeztem a szememet az ég felé meresztve. Nem tudtam a szemébe nézni. Ezzel kicsit el is árultam magam. Kicsit igaza lehet Natsunak. Talán nem megyek el 4-5 km-rel arrébbra vagy messzebbre, de talán nem is fogok vele többet beszélni, mert mostanság csak Lyon jár a fejembe.
-      Figyelj… Nem rég kaptalak vissza, de téged ez egyáltalán nem érdekelt. nem érdekeltek Gray és az Én érzéseim… hogy mi a húgúnkként kezelünk, téged te pedig elutasítasz minket… na, jó talán Gray soha sem akart olyan lenni, mint Én neked. Több akart lenni. – mondta ki egy sóhajjal. Én meg ledermedtem, tessék? Mi az, hogy Gray több akart lenni? Az egy dolog hogy egyszer megcsókolt, de az csak ilyen tini rajongás volt. Nem akartam magamnak beismerni, de hinnem kellett Natsunak hiszen még soha nem volt ilyen komoly…
-      Csak hogy tudd. – szólalt meg…
 
 
Következő rész: Sajnálatos módon nem tudom, mikor nagyon el vagyok havazva a tanulással… :(
 
 
  

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.