Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


11. Fejezet - Az undor és a sonkás sajtos szendvics...

2014.01.22

11. Fejezet

Az undor és a sonkás sajtos szendvics…

 

- Ah… - Fejeztem be a mondókámat. Elmeséltem nekik az egész történetet. Nem hiszem el hogy 4 nap alatt annyi történt velem hogy 28 percig állandóan beszéltem. De fél óra beszéd tökéletesen kiegyenlítette azt a tekintetet, amit barátnőim arcára volt festve. Éppen feldolgozták a hallottakat. – Na, vélemény? – kérdeztem tőlük egy enyhe vigyor kíséretében. Temari elgondolkodva vakart a fejét. Gondolom semmi ötlete sem volt. Inora pillantottam, aki teljesen kikészült a hallottaktól. – Hát, ha nincs. – mondtam olyan semmit sem eláruló hangban és visszasétáltam a padomhoz. Leültem a helyemre és végig terültem a padomon… Fáradt vagyok… Pihenni akarok. Ez a 4 nap fárasztóbb volt, mint az előző 4 évem. De ezzel szerintem nem vagyok egyedül. Deidara és teljesen kikészült úgy hogy még a fejébe is szállt a fáradtsága. Szépen lassan behunytam a szemem és akkor hirtelen felindulásból Sasori jutott eszembe. Éreztem, hogy elkezdek kopácsolni a körmömmel a padon szép ritmust alkotva ezzel. Szinten éreztem, hogy megcsókol. Én hülye pedig nem csókoltam vissza! Elkezdtem érezni, ahogy a szívem egyre hevesebben vert. Totálisan fáradt volna még ahhoz is, hogy aludjak. :D

Elegem volt a fiúkból… Most bejelentem hivatalosan hogy utálok: „szerelmes” lenni. Utálok reménykedni abban, hogy majd talán egyszer! Utálok magamra haragudni, de amit még ezeknél is jobban utálok az saját magam. Nem értem mit szeret bennem Gaara vagy Sasori. Mit szeretett bennem Hidan vagy éppen hogy tud elviselni Dei vagy Ita, Tema vagy Ino. Végig gondolva ezt a csodálatos 4 napot csak fáradalmat okoztam nekik és szomorúságot, csalódottságot. Borzalmasan haragszom magamra! Nem tudom, hogy, hogy lehetek ilyen hülye! Ennyi gondot és problémát okozni másoknak. Csak a baj van velem… Még ha sikerül valakinek boldogságot okoznom, akkor még az nap valakit megbántok. Szörnyű vagyok. A csengő hangjára villámgyorsan felkaptam az ijedség miatt a fejem.

- Na, gyerekek! – csapta össze két tenyerét Kakashi tanár úr. – A szünet most kivételesen 15 perc. – mosolygott. – A csengő után itt találkozunk. – mondta búcsúzás képpen. Elég sokan mondták itt, hogy: „oké.” „Igenis”. Meg egyéb variációkat… Nekem elköszönni sem volt erőm. Mindenki kiszállingózott teremből. Csak én maradtam benn a padon feküdve, mint akit kiütöttek. Becsuktam a szemem és megpróbáltam pihenni. Minden félén gondolkoztam…

- Elfáradtál? – hallottam egy hangot és mit ne mondjak eléggé megijedve kiáltottam fel. – Bocs… - mentegetőzött Sasori. Úr Istenem! Segíts nekem! Ilyen helyes fiút még nem látott a világ…

Elragadtatom magam… Nem! Felejtsd már el Sakura! Lehet, hogy nem is szeret, csak játszadozik veled!

- Megijesztettél. – mondtam közömbös hangon. Komoly fejjel.

- Mi van mi történt? – kérdezte ravaszul. – Már nem is szeretnél velem lenni? – A kis…

- Eddig sem akartam! – válaszoltam gyorsan… Túl gyorsan. Ez fel is tűnt neki.

- Sejtettem. – mondta röhögve és azzal a lendülettel felült az előttem lévő pad tetejére. – Érdekes lány vagy. – állapította meg.

- Kösz a bókot. – mondtam szemeimet forgatva.

- Annak is szántam. – mondta kajánul, majd hozzávágtam a tolltartóm.

- Ne nézz így rám! – mondtam enyhén elpirulva, de még mindig komolyan. Ő meg csak mosolygott.

- Milyen Kakashi mint Ofő? – kérdezte, nekem pedig az arcszínem egyre jobban hasonlított egy paradicsoméhoz.

- Jó. – válaszoltam tömören.

- Kérdezhetek valamit? - a kérdéséhez egy komoly fej is társult.

- Attól függ… 

- Oké… Akkor… - sóhajtott egyet. – Miért haragszol rám? – Itt kimaradt egy szívverésem. Hogy miért? Mert egy öntelet, arrogáns, egyáltalán nem őszinte ember vagy!!! Azonban az a tekintet, ahogy rám nézett teljesen másról árulkodott. Az arcom vörösödött. Nem tudtam mit válaszoljak rá. Hiszen nem is igazán ismerem.

- Nem is haragszom. – mondtam elfordítva a tekintetem tőle.

- Ja persze. – mondta és azzal a lendülettel leugrott a pad tetejéről. Teljesen látszott az arcán hogy egyáltalán nem hisz nekem.

- Igazat mondok!  - mondtam kicsit erőteljesebben.

- Elhiszem… 

- Látom. – mondtam nevetve. – Annyira gyerekes vagy!

- Én? – bökött magára. Nem a Svéd nagyanyám te észlény…

- Igen. – forgattam meg a szemeim. – Semmit se tudsz eldönteni… és megcsókolsz egy olyan lányt, aki még semmit se tud rólad! Persze ez fordítva is igaz. Te se tudsz semmit sem rólam.  – kezdtem kiakadni… - Akkor meg miért csókoltál meg? Alig beszéltünk pár szót!

- Igaz. – mondta és a padom mellé lépet majd egyenesen a szemembe nézett. – nem vagyok egy beszélgetős típus. És az érzéseimet se tudom nagyon kifejezni…

- Rájöttem. – mosolyodtam el.

- Viszont le tudom őket írni. – mondta ravasz vigyorral a képén… - Szóval visszatérve a tárgyhoz miért viselkedsz velem közömbösen, ha meglátsz és van valaki más is a közelben?

- Azért… Mert… Nem is tudom… - mondtam akadozva, de őszintén. Ha fizetnének, akkor sem tudnám megmondani… - Figyelj. – nézetem igen mélyen a szemébe. – Nem ismerjük egymást rég óta… Nekem ez túl gyors. Egyszerűen nem bírom, hogy mindenki azt hiszi, hogy 2 nap alatt megismert. Te és az öcséd… Olyan mértékbe nem tudom eldönteni, hogy mit, érzek, hogy fel se tudod fogni. – mondtam és öntudatlanul a padba akartam verni a fejem azonban mikor már pár centi közel voltam nem a kemény padot éreztem a homlokom alatt, hanem valami puhát. Amikor fölemeltem a fejem megláttam, hogy a kezét rakta a homlokom alá, majd felé fordultam

- Igazad van. De ezért nem kéne kínozni magadat. – mosolyodott el halványan és visszahúzta a kezét. Nekem meg megjelent az a bizonyos pír az arcomon. De hirtelen elszállt, mert Karin száguldott be a terembe egyenesen Sasori felé. Az arcomra kiült az utálat, és fintorogva követtem az útját a termünkbe, aminek a cél állomása az előbb említett személy volt.

- Sasori! – nyújtotta meg olyan mértékbe a neve végén található i-t, hogy szinte azt hittem soha sem lesz vége. – Nem kéne ilyenekkel – Célzott rám? – barátkoznod, sőt egyáltalán beszélgetned… Jut eszembe, - mondta és felém fordult gonosz vigyorral a képén. – ma még nem is csókoltál meg… - mondta és Sasori ajkaihoz tette ocsmány száját és megcsókolta. Nagy döbbenetemre Sasori nem is ellenkezett. Mi a Szent Isten? Ezek most előttem csókolóznak? Na, nem, előttem ugyan nem. Fölálltam és elrohantam mellettük egyenesen ki a teremből. Ezt nem hiszem el. Pedig már kezdtem azt hinni, hogy normális, erre ő mit csinál? Egyenesen besétál a hálójába. Elegem van Sasoriból!

Kifele vettem az irányt. Semmi mást nem akartam csak sírni, azonban visszatartottam a könnyeimet hogy azért még se tűnjek akkorra nagy hülyének.  Csalódtam, de még mekkorát. Nem gondoltam volna, hogy ekkorát fogok csalódni Sasoriba… De mégis mire számítottam egy olyan embertől, akit csak pár napja ismerek… Erről nem csak ő tehet, hanem én is, mert hagytam becsapni magam, és most kiderült, ilyen keserves körülmények között hogy rossz emberismerő vagyok.

Miután kiléptem a teremből elfogott a kísértés, hogy nézzek hátra azonban tudtam, hogy csak rosszabb lenne nekem így inkább nagy léptekkel távoztam az ajtótól. Minél messzebb a teremtől annál jobb. A menzához tartottam csak ezzel annyi volt a baj, hogy nem tudtam merre van. Elveszett tekintettel néztem körbe és körbe.

- Elesettnek látszol. – szólalt meg mögöttem valaki, feltehetően erről a planétáról származó emberi lény. A hangra megpördültem a tengelyem körül egy száznyolcvan fokos fordulatot véve. A srácnak, rövid egyenes narancssárga színű haja volt és feltehetően világosbarna szemei, de nem teljesen néztem meg őket, de az orrán lévő pirszingjeit, mert, hogy volt vagy négy, de ezeken kívül szimpatikus embernek tűnt. – Segíthetek valamiben? – kérdezte én meg elkezdtem dadogni…

- Hát… ö… ö… - ő értelmes és udvarias én meg egy árva normális szót nem tudok kinyögni. – Igen. - mondtam, ki végre az első érthető betűkombinációt. Bár még mindig nem adtam meg szerencsétlennek a pontos infókat…

- Miben? – nevetett egyet én meg elpirultam szégyenemben.

- Az ebédlőt keresném. Új vagyok, és nem nagyon tudom, merre van. – mondtam ki.

- Gyere, megmutatom, merre van. – és kinyújtotta a kezét. - … Pein. – mondta a vezetéknevét is csak nem értettem a hangzavartól, de elég volt a keresztneve is ahhoz, hogy meg tudjam szólítani. Udvariasan elfogadtam a kezét és megráztam.

- Haruno Sakura. – mondtam mosolyogva.

- Nem rokonod véletlenül Haruno Deidara? Mert tudod ő is új… - a mosoly széttelepedett az arcomon.

- De. A bátyám. – válaszoltam Pein kérdésére. Neki pedig látszott az arcán egy picit a meglepettség, de el is tűnt.

- Értem, nekem az osztálytársam. Na, gyere, menjünk, mert eltelik a szünet.

- Oké. – bólintottam és engedelmesen követtem. Azonban nem feledkeztem el Sasoriról sem sajnos pedig nagyon jól tenném.  A csók, amit fél méter közelről kellett átélnem. Nem lehet kifejezni az undorom.
Végig mentünk a folyósón majd lementünk egy emelettel lejjebbre és csodák csodájára ott volt a menza. Az emelet tele volt asztalokkal és székekkel, jobb oldalt voltak a szendvicsek és szép sorba minden fajta étel. A forró levesektől a csokoládéig minden volt.

- Mit szerettél volna venni? – kérdezte Pein.

- Hát… eredetileg egy szendvicset, de szerintem nincs nálam annyi pénz. – mondtam és előhúztam a zsebemből azt a pár darab érmét, ami benne volt.

- Hagyjad! – mondta vigyorogva. – Ez még egy cukorkára se lenne elég. – röhögött tovább rajtam majd odasétált a sorhoz és beállt. – Nem jössz? Nem magamnak veszem a szendvicset és a neveden kívül mást nem nagyon tudok rólad. – Igaz… oda sétáltam hozzá.

- Még egyszer, köszi. – mosolyogtam rá.

- Semmiség. Úgyis a barátnőmnek is vennem kellene… - ingatta a fejét. Erre csak bólintottam. Mondjuk, egy ilyen jó fej srácnak miért ne lenne barátnője? Eközben már csak egy ember állt előttünk. – Milyet kérsz? – mutatott az ételkínálatra, én meg elkezdtem olvasgatni. A 3. soron megakadt a szemem.

- Sonkás, sajtosat. – mondtam áhítattal. Biccentett, majd mi kerültünk sorra.

- Jó napot! Szeretnék két sonkás, sajtosat és egy szalámisat.

- Már is adom. – mosolygott a konyhás néni kedvesen. Barna haja kontyba volt fogva és szemeiből sugárzott a kedvesség.
Elment hátulra és egy zacskóval tért vissza. – Tessék, az ára pedig…

- Tudom mennyi. – szakította félbe. Majd lerakott egy papírpénzt. – Elnézést hogy félbeszakítottam csak sietünk. – a néni kicsit megilletődött, hogy hall valakit ilyen udvariasan beszélni szerintem, mármint velem ez történt.

- Ja, jó... – mosolygott még mindig kedvesen és átnyújtotta a szatyrot. Miután ez megtörtént ment volna a pénztárgéphez, de ezt is megakadályozta Pein.

- Nem kell visszaadni borravaló. – A néni mosolyogva megállt.

- Jajj… Drágám nem kell. – kezdett el veszekedni azonban Pein nem tűnt a legjobb veszekedő partnernek.

- Kérem. – mondta Pein aztán sarkon fordult és elindult, én meg egy darabig, pár másodpercig, csak álltam ott, majd mikor leesett, hogy Pein már messze jár akkor utána futottam. Majd mikor újra megláttam rám figyelt és megállt. Oda kocogtam mellé ő pedig a kezembe nyomta a szendvicset. – Menjél fel a termetekbe, mert hamarosan becsöngetnek kábé most. – mondta és megszólalt a csengő.

- Ő… oké. Köszi, mindent intettem neki és elkezdtem sprintelni a szendvicsemmel a kezemben miután felrohantam a lépcsők végheget nem érő sorozatán a folyosó utolsó terme felé vettem a figurát az ajtó nyitva volt szóval még nem kezdődött el az óra. Beléptem a terembe és tényleg nem volt még bent Kakashi. A helyemre mentem kikerülve Inót, Temát, Kibát és a többieket. Lehuppantam a székemre és rá néztem a szendvicsemre. Sonkás sajtos a kedvencem. Majd hallottam egy ajtó csapódást, ami jelezte a 3. Ofő-t vagy is az utolsó óránkat a mai nap.

 

    

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.